Ördögi kör

Már megint az ördögi kör. Szóval gyűlnek, gyűlnek a ruhák, mert vagyok olyan hülye, hogy nem szeretem a kemény törülközőket, a gyűrött ruhákat, a gyerekre meg amúgy sem adnám fel kivasalatlanul, hisz az is fertőtlenít. Így marad a feketeleves. Már csak egy nagy levegő kell, és egy jó film, úgy elviselhetőbb, s akkor nekiállok. Persze csak ha Zalán hagyja. Mert ebben anyja fia. Ha vasalok, ugyanúgy ordít, mint én tettem kiskoromban, ha Anyukám vasalt. Szerinte, nem értettem miért állt ott, ahelyett, hogy velem lett volna.

Zalán

Egy hét és öt nap telt el azóta, hogy a Csoda megérkezett közénk. Május 24-én 21:55 perckor emelte fel a szülésznő Zalánt, hogy megmutassa nekünk. 1860 grammal és 43 cm-el örvendeztett meg bennünket. Csúcsfej kisfiúnk azóta aranyozza be az életünket. A vártnál egy hónappal korábban, a 35-ik héten született. Adott nekünk még egy kis "szabadságot" , míg a kórház koraszülött osztályán vigyáznak rá, addig mi még kicsit "kettesben lehetünk". Napközben három óránként járok be hozzá szoptatni, és esténként igyekszünk felkészülni arra, hogy három-négy hét múlva "a tökéletes kis babasarkába" hazahozzuk.

Hihetetlen, de szülök lettünk!

Kórház

Egy Anyukának amit elsőként meg kell tanulnia a gyermekéért, az a saját vágyainak háttérbe szorítása. Hiszen már a kis jövevény az első. Lassan két hete vagyok kórházban, mert kis Mazsolám túl kicsinek bizonyult egymást követő két ultrahangon, és a doktor nénik és bácsik úgy tartották biztonságosabbnak, ha a fejlődését nap mint nap figyelemmel kísérhetik. Bár már az első hétvégére hazaengedtek eltávozásra, s tudom, hogy a kisfiam egészsége miatt így a legjobb, mégis nehezen viselem a tudatott, hogy születéséig bent kell maradnom. Ami jó esetben még hét-nyolc hét minimum.

Nap mint nap újabb és újabb betegek érkeznek mellém, hihetetlen emberi sorsokat ismerek meg. Például a 32 éves Anyuka, amit pont ma hozza programozott császármetszéssel világra farfekvéses gyermekét. Mint kiderült, párjával ugyan már évek óta együtt vannak, csak a baba érkezésére költöztek össze, és külön hálószobában alszanak, mert az Apuka jelölt nem bírja Anyuka horkolását, a baba meg úgyis Anyuka mellett lesz majd. Aki ezt a külön hálószoba megoldást nem is bánja, mert önmaga bevallása szerint úgyis "magának való".

Aztán itt van az a 42 éves nő, aki már lemondott arról, hogy gyermeke legyen, s bármennyire nem szeretnék senkit se elítélni, mégis csak elkeserítőnek tartom, hogy miután elfolyt a magzatvize még elszívott két száll cigarettát, mielőtt még befáradt volna a szülőszobára. S most "csodálkozik azon" hogy alig pár napos gyermekének tüdőgyulladása van, s még egy bő héttel a szülés után sem mehetnek haza. Szomorú.

Érdekes az a házaspár is, ahol a harmadik megjelenése után, és két év különélést követően, a próbáljuk meg "újrakezdeni" -ből érkezik a késői gyermek. Drukkolok nekik, hogy sikerüljön rendbe jönniük és boldog családként élniük!

Pár nap alatt megtanultam, egy kismamának sem szabad elkeserednie, ha úgy érzi, körülötte nem tökéletes és happy minden. S azt, hogy csak akkor nézhetünk szemlesütés nélkül önmagunkkal szembe a tükörben, ha valóban elmondhatjuk, mi mindent megtettünk azért, hogy magzatunk egészséges legyen.

Dinnye

Gyakran kérdezik meg tőlem, kívánós vagyok? Ilyenkor mindig azt válaszolom, hogy alapjában véve nem, tulajdonképpen nem is értem azokat a kismamákat, akik kibírhatatlan kívánóságukról számolnak be. Még a terhességem elején, a 12. hét környékén, amikor örültem, ha bármi bennem maradt, amikor megláttam a CBA-ban a ruszlit, amit viszont világ életemben utáltam. Egy kis üveggel "azonnal vennem is kellett", amit aztán egy ültő helyemben meg is ettem, majd' a teljes üveggel. Három napig olyan rosszul voltam tőle, hogy elmondani sem tudom.

Azóta egyszer láttam meg a házi cseresznye befőttet, az egyik anyai nagynénémnél, amit felbontattam. És van még valami, ami után meg csak vágyódom, vágyódom....a dinnye. Tegnap láttam meg a Vas utcai zöldségesnél. Mézédes 650 Ft. A paradicsom 990 Ft volt ugyanott. De végül is nem vettem a dinnyéből. Viszont lefényképeztem.

Lábacska

A kisfiammal állandó kontaktusban vagyunk egymással. Az első perctől fejjel lefelé helyezkedik el a pocakomban, s ahogy egyre nagyobb, úgy egyre feljebb kerülnek a kis lábai. Az egyiket vagy tán mindkettőt felváltva a jobb oldalon szereti elhelyezni a bordám alatt közvetlenül. Folyamatosan nyújtózkodik, rugdos odabent, olykor olyan erővel, hogy egy pillanatra levegőt sem kapok. Így viszont szinte egész nap ott a kezem, és simogatom, amire ő válaszképpen újabbakat rúg. Látni is lehet ilyenkor, ahogy kidudorodik a hasam. Apukájával ilyenkor olvadtan mosolygunk egymásra, és felváltva tapizzuk, hogy milyen kemény is a pocak, ott ahol a lábacskája van.

Babaholmi vásárlás

Úgy gondoltam, legalább a hatodik hónap végéig várok a baba holmi vásárlással. Tudom, hogy sokan nem bírnának eddig várni, ha másért nem azért, mert láttak valami kihagyhatatlan ajánlatot. Ám én annyira féltem, hogy inkább nem is nézelődtem.

Ami persze nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem jártam volna eddig baba boltban, vagy nem bújtam volna a netet, de nem úgy ahogy tegnap kezdtem el. Idáig nem tudatosan nézelődtem.

Talán mert idáig nem éreztem magamat felkészülve rá, nem éreztem úgy, hogy már nyugodt szívvel megtehetem. Nem mertem elsietni a dolgot! Idegesített is, hogy mindenki azt kérdezi, mi van már meg, mire van szükségünk? s miután meglepődtek, hogy még semmi, már jött a következő kérdés: mégis mikor vásárolunk már? De a héten beért az érzés, elérkezett az ideje a felkészülésnek!

Macival meg is beszéltük, hogy szombaton elmegyünk és közösen megvásároljuk az első babaholmit! :) És a húsvét után elkezdjük átrendezni a hálót, berendezni a baba sarkot! :) Szóval végre lefixálom a listát, hogy mik kellenek a Manónak.

Blog a blogban

Nem vagyok egy könnyű eset, mint ahogy anyai nagymamám sem az. Szerintem, tőle örököltem a kibírhatatlan állhatatosságomat. Naponta küzdök meg azzal, hogy ne akarjam másokra erőltetni a véleményemet, és befogjam a számat. Ám ha vele harcolok, ott kő kövön nem marad. Ha nem muszáj nem is megyek bele vele semmilyen vitába. Mert hiába szeretem, és tisztelem a korát, tény két dudás egy csárdában nehezen maradhat meg együtt villámok nélkül. Ám míg én még fiatal vagyok ahhoz, hogy rossz tulajdonságomat felismerjem és több-kevesebb sikerrel tegyek ellene valamit, addig még sem kívánhatom meg tőle, hogy megváltozzon. Kilencven éves lett a minap.

A születésnapi ebéd kellős közepén feltette nekem a költői kérdést, írok-e könyvet a terhességemről? A határozott nemleges válaszomat hosszú percekig tartó vitában folytattuk. Mert mindent szabadott volna válaszolnom, csak ezt nem.

Egyrészt jóval érzékenyebb vagyok most. Másrészt nehezen dolgozom fel, hogy vele a másállapotomról beszéljek. Miután ő öt gyermeket hozott a világra, és természetesen az eltelt évek megszépítették emlékeit, minden egyes találkozásunkkor, legalább tízszer hallgatom végig egy óra alatt, milyen szép a magyar nyelv, mert úgy fejezi ki, másállapot, azaz a terhesség nem betegség.

Most mit mondjak neki erre, hiszen én érzem hogyan is vagyok? Már a terhességem elején nehezen tudtam egyetérteni ebben vele két hányás között... S ahogy haladok előre, egyre jobban érzem úgy, bizony a másállapotra nem véletlenül használjuk a terhesség kifejezést is. De a béke kedvéért ezt inkább fel sem merem hozni neki.

A másik amiért próbálnám kerülni a témát, az az, hogy ha harminckét évig nem beszélt velem a szexről, dédunokáját várva miért lett ez téma? Komolyan mondom, döbbenetemben köpni-nyelni nem tudtam, amikor előkerült a téma, a fogamzás és szülés kapcsán.

Az ünnepi ebéden ez utóbbi szerencsére nem került fel a listára, mégis zengett a ház, mert ellenkezni mertem vele, én ugyan nem akarok könyvet írni a baba várásról. Jöttek az "
érvei: de hát újságíró vagy, neked kutyakötelességed! És ha húsz év múlva kérdőre von a fiad miért nem tetted, mit mondasz neki? Soha ne mondd, hogy soha!....

A tény, hogy blogot írok a kismamaságomról sem hatotta meg, szerinte ez kevés. Észérvem, hogy húsz év múlva lehet, hogy már ezért is kérdőre von majd a fiam, miért írtam le az ő érkezését, sem győzte meg a nagymamám. Tehetetlen dühömben nem tudtam mást tenni, felálltam az ünnepi asztaltól és a konyhában sírtam magamat nyugodtra. Mégis csak a születésnapja volt.

Babaholmik

Még messze vagyok attól, hogy elkezdjek vásárolgatni a Potyautas Mazsolának, ám a babaholmik nézegetését már elkezdtem. Mindig is sejtettem, s most már tudom is, sőt a bőrömön érzem, hogy biza a kismama- és gyermekcumók gyártása, értékesítése stb. óriási biznisz. Kár, hogy nem nekem. Mert így a recesszióban gyermeket várni nem egy leányálom. Ugye tudjuk, az Apeh a kisembereket találja meg elsőnek, nem azokat akik több száz millióval sárosak, azt is, hogy a táppénz mennyivel kevesebb a fizetésnél, hogy érezhetőbben drágább most minden, és mindehhez milyen törékeny az egészség, a munkahelyi biztonság, és az emberi kapcsolatok.

Éppen ezek miatt is kellemesen csalódtam magamban, mert míg korábban úgy gondoltam, majd mindenből a legszuperebb, legdrágább és legmárkásabbat szeretném majd a gyermekemnek, most teljesen reálisan látva nem csak a pénztárcánkat, hanem mindez értelmét, egyáltalán nincsen olyan allűröm, hogy ez így legyen. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem kívánnám a legjobbat a gyermekemnek, csak nem biztos, hogy a kacsalábon forgó babaülés a legpraktikusabb és legbiztonságosabb. Mert ez utóbbi igenis fontos! Sőt a legfontosabb!

Már csak türelem kell a rengeteg babaoldal, web és valódi piactér, s egyéb fórum átrágásához ahhoz, hogy a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon.

Büszke mami

Na persze...Már péntek óta a kezemben van a 4D-és fotó Mazsola pofikájáról, csak éppen "büszkélkedni" felejtek el itt vele...persze, ebben benne van egy nagyadag óvatosság is! Ennek köszönhető az is, hogy eszem ágában sincsen még, hogy bármit is vásároljak a kis trónörökösünknek.

A kép amúgy már bekeretezve áll Maci éjjeliszekrényén, a doktorbácsi amúgy neki küldte, vigasztalásként, mert Maci munka miatt nem lehetett ott az ultrahangon. Reggel és este (s én napközben jó sokszor) csüngünk rajta, hogy milyen szép hosszú az alkarja, látszólag magas a homloka (okos kis buksija van) s biztosan bokszoló lesz, mert ügyesen védekezik...na jó, csak gyakoroljuk az elfogultságot!

Puding

Hogy ne érje szó a ház elejét, óriási adag réteges pudingot gyártottam, mintegy másfél liter tejből. Vanília, csokoládé, s nem utolsó sorba eper ízesítéssel. S ebből pótvacsoraként benyomtam egy nagy tányérral, hogy adjak Mazsolának a jóból. Persze gyümölcsben, zöldségben fehérjében is volt ma része.

Fél kiló

Mazsola, mindössze fél kilóval nyomta meg ezidáig összsúlyomat. Persze valahol rém büszke vagyok arra, hogy egyelőre nem híztam el...persze várjuk ki a végét! Azért még is csak aggódok kicsinykét, rendben van ez így? Mert más várandósok már 2-5 kilóval gömbölydebbek nálam ennyi idős (19 hetes) terhesen. Mindenesetre reggelire két vajas kiflit is befaltam zöldséggel, sajttal és párizsival, amit egy bögre tejjel öblítettem le. Még amikor el voltam hízva, akkor sem ettem ennyit csupán reggelire...

Doktor bácsi holnap figyeli meg a kis töpörtyűmet, hogy valóban szépen, genetikailag megfelelően fejldőik, növekszik-e odabent. Addig is igyekszem: mélylevegő, pihenés, nyugi.

Semmire nem elég

Természetesen tisztában voltunk azzal, hogy a táppénz kevés lesz, na de ennyire? 68 ezer forint manapság nem pénz, ondhatni semmire nem elég, főleg akkor nem, ha útban van a trónörökös. Azért vagyok itthon, hogy kevesebb stressz érjen, és tudjak pihenni, hogy Mazsola a lehető legjobb körülmények között fejlődhessen bennem. Na de, ennyit a nyugalomról :(

Fotöly

Régóta úgy képzelem el a "babázást" hogy egy fotölyben ülve ringatom a kisdedemet. Főleg miután láttam Andrea barátnőmet, ahogy a fotelük vagy kanapéjuk karfájára támasztja a karját, amiben tartja a kislányát szoptatás közben.

Sok-sok minden nem érdekel, azaz nem töröm össze magamat, hogy legyen, mint például egy baldachin a kiságyba, de örültem neki amikor Anett felajánlotta. Ám a fotel egy olyan álom, amit nagyon-nagyon szeretnék addigra, míg a kicsi megérkezik, s ha lehet kicsit hamarább, hogy néha bele-bele ülve, ott elmélázva, zenét hallgatva és pocakot simogatva várhassam őt.