Kórház

Egy Anyukának amit elsőként meg kell tanulnia a gyermekéért, az a saját vágyainak háttérbe szorítása. Hiszen már a kis jövevény az első. Lassan két hete vagyok kórházban, mert kis Mazsolám túl kicsinek bizonyult egymást követő két ultrahangon, és a doktor nénik és bácsik úgy tartották biztonságosabbnak, ha a fejlődését nap mint nap figyelemmel kísérhetik. Bár már az első hétvégére hazaengedtek eltávozásra, s tudom, hogy a kisfiam egészsége miatt így a legjobb, mégis nehezen viselem a tudatott, hogy születéséig bent kell maradnom. Ami jó esetben még hét-nyolc hét minimum.

Nap mint nap újabb és újabb betegek érkeznek mellém, hihetetlen emberi sorsokat ismerek meg. Például a 32 éves Anyuka, amit pont ma hozza programozott császármetszéssel világra farfekvéses gyermekét. Mint kiderült, párjával ugyan már évek óta együtt vannak, csak a baba érkezésére költöztek össze, és külön hálószobában alszanak, mert az Apuka jelölt nem bírja Anyuka horkolását, a baba meg úgyis Anyuka mellett lesz majd. Aki ezt a külön hálószoba megoldást nem is bánja, mert önmaga bevallása szerint úgyis "magának való".

Aztán itt van az a 42 éves nő, aki már lemondott arról, hogy gyermeke legyen, s bármennyire nem szeretnék senkit se elítélni, mégis csak elkeserítőnek tartom, hogy miután elfolyt a magzatvize még elszívott két száll cigarettát, mielőtt még befáradt volna a szülőszobára. S most "csodálkozik azon" hogy alig pár napos gyermekének tüdőgyulladása van, s még egy bő héttel a szülés után sem mehetnek haza. Szomorú.

Érdekes az a házaspár is, ahol a harmadik megjelenése után, és két év különélést követően, a próbáljuk meg "újrakezdeni" -ből érkezik a késői gyermek. Drukkolok nekik, hogy sikerüljön rendbe jönniük és boldog családként élniük!

Pár nap alatt megtanultam, egy kismamának sem szabad elkeserednie, ha úgy érzi, körülötte nem tökéletes és happy minden. S azt, hogy csak akkor nézhetünk szemlesütés nélkül önmagunkkal szembe a tükörben, ha valóban elmondhatjuk, mi mindent megtettünk azért, hogy magzatunk egészséges legyen.