Dinnye, dinnye

Levélírás közben jöttem rá, idén mindössze csak négyszer ettem görögdinnyét. Zalánnak tavaly nagyon bejött a zöld labda, de idén már nem. Magamnak meg a negyedbe szabottak is túl nagyok. Viszont nagyon tetszett a kísérlet a dinnyék kopogtatásáról, amin legalább ma mosolyogtam egy jót: http://index.hu/tudomany/2011/08/26/erdemes_a_dinnyet_kopogtatni/

Túl a nyolcadik kemon

Ma lezárult a nyolcadik kemom, már csak négy kezelés van hátra. Összegezve, a harminc nap tablettaszedést, ez volt idáig a legemberibb, legelviselhetőbb az összes kezelés közül amit kaptam. Most három hét szünet, és kezdődik a kilencedik. Közben megünnepelhettem a szülinapomat, és elmondhattam, több mint nyolc hónap telt el a műtétem óta. Hátbaveregtés jár magamnak: jó voltál csajszi, így tovább!

Meditáció

Azt olvastam a Szőke Zoltán interjúban az e heti nőci lapban (előfizető vagyok, így egy nappal hamarabb érkezik az újság) hogy a napi kétszer fél óra meditáció meghatározza a napjait. Helyeseltem, s közben irigyeltem, de jó lenne csak napi egyszer fél óra. Aminek a fele elment azzal, hogy elolvastam pár oldalt az újságból. De most örülök annak, hogy legalább ennyi jutott. Megyek ablakot mosni. S ha marad idő (Zalán míg alszik)vasalni.

Gumikesztyű

Legutóbbi konyhai ténykedésemből (fejtett bableves) csak a bibi maradt meg bennem. Nem tudom miért esett a választásom a recés késre a paradicsomhoz, a rossz döntésemet a hüvelykujjam bánja. Mióta jól elvágtam, gumikesztyűben mosogatok, és Zalán mindig rámszól: Aja, a másik kezedre is....jó lenne, ha meggyógyulna, mert békítő kiflire vágyom, és nekem az akkor igazán finom, ha magam gyúrom, s nem a gép.

Apró szépségek

Gasztronómiai csúcsot nálam ma a bécsi perec adta. Az első 3D mozimhoz, amit Harry Potter irányított. Nagyon finom volt. Már mint a perec. Ha panaszkodtam is mostanság visszaszívom, mert még is csak kicsit szórakozhattam ma is, meg már a hét elején is, amikor lazacos hamburgert ehettem a Gusto Burger & Cafe-ban, és sétálhattam késő este a Duna-korzón. Egy kicsit újra nyaraltam.

Megfelelési kényszer

Míg ma felmostam azon morfondíroztam, hogy vajon mire gondol az a szomszédom, aki éppen benéz az ablakon, és figyeli mit is csinálok. Az amerikai konyha takarítás szempontjából maga a tökély, egy egész felület konyhának, ebédlőnek és nappalinak, gyorsan és szépen tisztán tartható, ám tény, hogy hamarabb koszolódik a teljes egész, mert könnyebb küszöbök, falak híján körbevinni a koszt. A konyha felőli oldalon csak egy kis, igaz nem átlátszó kávéházi függöny van, de felül szabad ki-, és így belátással. Nem látja be a szembe szomszéd az egész helyiséget, csak, ha direktbe kihajol az ablakon, vagy az erkélyen. De mivel egymás szemébe néztünk, emeletek magasságából is, egyértelmű volt, hogy figyelt. Talán csak önmaga is ábrándozott, mint én, de az is lehet, hogy magában helytelenítette vagy éppen helyeselte a felmosási technikámat. A házitündérek című sorozatban, a Zone Club tévén, Anthea Turner a műsor lelke szerint, nyolcas köröket kell leírni a felmosó fejjel a kiváló eredmény eléréséért. A szállodákban, kórházakban -megfigyeltem- sávokat szoktak húzni. Jómagam a nagy felületeknél maradok a nyolcasoknál, amúgy meg, sávról sávra haladok. De különben is, mit szenvedek ezen? Istenem, olyan jó lenne valahol olyan helyen lakni, ahol (a papa fogalmazásában) "pont telecsinálhatnám" mit is gondol a szomszéd, az eladó, a kolléga, a másik anyuka s a frász tudja még ki, hogy mit hogyan is csinálok. Mert az állandó megfelelési kényszer nem csak nekem rontja el a mindennapjaimat, hanem sokan másokét is. S különben is a lényeg az, hogy míg a gyerek alszik nem csak elmosogattam, felmostam és felfújtam a medencéjét, hanem arra is, hogy megtegyem ezt a bejegyzést és megigyak egy jó feketét, egy kókuszos tejszelet társaságában. De még "nem dühöngtem ki magamat" a szülőséggel kapcsolatos hasonló érzéseimet, Zalán blogomban este folytatom.

Saját vagy bérelt lakás

Mióta albérletben lakom, a saját lakásunk meg ki van adva, gyakran töprengek el azon, s közben számolok, vajon mi éri meg jobban? Saját lakásban lakni vagy bérelni? Finanszírozni egy saját ingatlant, főleg úgy, hogy azon hitel van, ráadásul svájci frank alapú. Ami ráadásul nem is biztos, hogy megfelelő az adott életszakasznak, csak azért, hogy "sajátom legyen"? Vagy anyagilag jobban megéri, hogy bár fizetek az ingatlanért, másét amortizálom, jó esetben minden új vagy alig használt benne, ha elromlik benne valami, akkor fizeti a tulaj, de igaz, nem a sajátom, és benne van a pakliban, hogy a tulaj is bármikor megszüntetheti a szerződést. Bár miért tenné, ha jobban vigyázok a lakására, mint a sajátomra, és rendesen fizetek neki. Ugyanakkor meg nem keveset fizetek neki, s ennyi erővel fizethetném egy olyanra ami az enyém. Mivel marad több pénz a zsebemben? Ha nyögök hosszú évekig egy olyan hitelt, amivel annyit fizetek ki, amennyit az adott ingatlan sosem ért, csak, hogy az enyém legyen. Vagy maradjon abból valamennyi a zsebemben, amit be is tehetek a bankba, és inkább nekem fial, s közben fizessek valamit, ami nem az enyém, de használom? Mondják sokan, itthon nincs ennek kultúrája, ugyanakkor, meg vannak olyanok is akik hosszú évek óta élnek albérletben, s nincs bajuk a rendszerrel. Kíváncsi vagyok a különböző véleményekre is, ezért kérdezem erről a barátokat, ismerősöket. Valahol borzongok attól, hogy gürizzek egy olyan otthonért, ami most már nem is megfelelő, csak volt, míg Macival ketten voltunk, de már nem jó, azért sem lakunk már benne. Ami meg most jó lenne, például elég nagy, és gyerek mellett praktikus, annak árát mire kinyögjük már kényelmetlen, mert már nem arra, és nem úgy használnánk, ahogyan most. Hinném, hogy ahány életszakasz, annyi és olyan ingatlan. Mert minden más csak felesleges pénzkidobás. Viszont a saját, meg valahol egyfajta biztonságot jelent. De megéri az a biztonság, amiért az ember meg annyit, de annyit, azaz egy életen át idegeskedik?

S miközben ezen filozgattam, magam elé vettem egy nagy tál áfonyát, mert attól még is csak szebb az élet.

Currys zöldségleves

Currys levest főzni nem nagy kunszt, még sem jutott mostanság az eszembe. Pedig nagyon szeretem. Igaza van Helinek, a curry-t vagy szeretik, vagy nem. Ha meg igen, akkor meg végtelenül egyszerű vele főzni. Mert bármit megbolondít. Visszatérve az egyszerűségre valahogy az agyam mostanában (öt hónapja) képtelen arra, hogy főzzön. Már mint fejben nem megy. Dekoncentrált vagyok. Valahogy nem megy az, ami korábban kisujjból, hogy három-öt alapanyagból valami, gyorsat és finomat avagy Stahl, s mindezt egyszerűen kihozzam. Márpedig egy baba-kisgyermek mellett ez elengedhetetlen. Sokszor kérdezem is a barátnőimet, mit főztek. Hogy ötletet kapjak.

A currys zöldségleves receptje (van vagy másik hat itthon, meg amúgy is fejből mennie kéne) a Hot cross buns felett volt, valamelyik baba újságban, ami miatt az egész oldalt lemásolta nekem Kriszta. Csakhogy addig néztem ezt az édességet, míg meg nem akadt a szemem a levesen. Az ász benne számomra az, hogy végre megint találtam valami hús nélkülit.

2 póréhagyma (nálam három nagyon duci újhagyma)
5 nagy krumpli
5 szál sárgarépa
10 dkg vaj (ami nálam felesben volt egy-egy tk. olívával)
2 dl tejszín (helyett a 20 %-os-ból 1 evőkanálnyi)
2 dl húsleves (helyett egy bio csirkehús-leveskocka)
só
1 tk. curry

Vaj (-olajon) a hagymát, majd a krumplit és sárgarépát megpároltam, dinszteltem fedő alatt alacsony lángon. Felöntöttem annyi vízzel amennyi ellepte, és beledobtam a bio húsleves kockát. Sóztam és fedő alatt puhára főztem. Befűszereztem a curryvel és besűrítettem a tejszínnel. A recepttel ellentétesen nem mixeltem össze. Ha tettem volna, akkor gyöngyökkel vagy pirított zsemlekockákkal tálaltam volna.