A nágy fal közül kimenni egy kertbe diót szedni, gereblyézni, metszeni a bokrokat, levágni a tetőre rálogó faágakat, még akkor is lelkig hatoló, ha a fizikai meló elfáraszt. Persze, könnyen mondom, de jó lenne egy kert, mert nekem is lenne, hová kiülni a reggeli kávémmal, leszedni frissen a bazsalikomot (és nem a cullináriból hozni csokorszámra), virágokat ültetni, lugasnak felfutattni a szőlőt...de mindezt ápolni, gondozni napról-napra, hétről-hétre nem kis feladat.Mégis vágyom rá. Ma fáj minden porcikám, de a fájdalom azonnal édessé változik, ahogy ránézek az ott szedett zöldségekre. Kár, hogy anyósom nem tudja megtartani a házat, amit édesapja után örökölt. S ez fáj Macinak is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése