2009. március 13., péntek

Blog a blogban



Nem vagyok egy könnyű eset, mint ahogy anyai nagymamám sem az. Szerintem, tőle örököltem a kibírhatatlan állhatatosságomat. Naponta küzdök meg azzal, hogy ne akarjam másokra erőltetni a véleményemet, és befogjam a számat. Ám ha vele harcolok, ott kő kövön nem marad. Ha nem muszáj nem is megyek bele vele semmilyen vitába. Mert hiába szeretem, és tisztelem a korát, tény két dudás egy csárdában nehezen maradhat meg együtt villámok nélkül. Ám míg én még fiatal vagyok ahhoz, hogy rossz tulajdonságomat felismerjem és több-kevesebb sikerrel tegyek ellene valamit, addig még sem kívánhatom meg tőle, hogy megváltozzon. Kilencven éves lett a minap.

A születésnapi ebéd kellős közepén feltette nekem a költői kérdést, írok-e könyvet a terhességemről? A határozott nemleges válaszomat hosszú percekig tartó vitában folytattuk. Mert mindent szabadott volna válaszolnom, csak ezt nem.

Egyrészt jóval érzékenyebb vagyok most. Másrészt nehezen dolgozom fel, hogy vele a másállapotomról beszéljek. Miután ő öt gyermeket hozott a világra, és természetesen az eltelt évek megszépítették emlékeit, minden egyes találkozásunkkor, legalább tízszer hallgatom végig egy óra alatt, milyen szép a magyar nyelv, mert úgy fejezi ki, másállapot, azaz a terhesség nem betegség.

Most mit mondjak neki erre, hiszen én érzem hogyan is vagyok? Már a terhességem elején nehezen tudtam egyetérteni ebben vele két hányás között... S ahogy haladok előre, egyre jobban érzem úgy, bizony a másállapotra nem véletlenül használjuk a terhesség kifejezést is. De a béke kedvéért ezt inkább fel sem merem hozni neki.

A másik amiért próbálnám kerülni a témát, az az, hogy ha harminckét évig nem beszélt velem a szexről, dédunokáját várva miért lett ez téma? Komolyan mondom, döbbenetemben köpni-nyelni nem tudtam, amikor előkerült a téma, a fogamzás és szülés kapcsán.

Az ünnepi ebéden ez utóbbi szerencsére nem került fel a listára, mégis zengett a ház, mert ellenkezni mertem vele, én ugyan nem akarok könyvet írni a baba várásról. Jöttek az "
érvei: de hát újságíró vagy, neked kutyakötelességed! És ha húsz év múlva kérdőre von a fiad miért nem tetted, mit mondasz neki? Soha ne mondd, hogy soha!....

A tény, hogy blogot írok a kismamaságomról sem hatotta meg, szerinte ez kevés. Észérvem, hogy húsz év múlva lehet, hogy már ezért is kérdőre von majd a fiam, miért írtam le az ő érkezését, sem győzte meg a nagymamám. Tehetetlen dühömben nem tudtam mást tenni, felálltam az ünnepi asztaltól és a konyhában sírtam magamat nyugodtra. Mégis csak a születésnapja volt.

6 megjegyzés:

Garffyka írta...

Szia Eperlány :-)
Mondd nyugodtan, hogy könyvet írsz. Láttam már blogot kinyomtatva, könyvnek bekötve :-)
A hányós időszak elmúlik és remélhetőleg könnyebben fogod viselni a pocakot, ami, nem mellesleg, jól áll neked :-)

Eperlány írta...

Oh, a nagymamámat a blog nem elégítette ki :)

Köszönöm a bókot! :) A hányós időszak még az elején volt, a 14. hétig, utána már csak elvétve.

Ma már nincs..most 24. hétben vagyunk :)

KataKonyha írta...

Nehéz dolgok ezek...megtalálni azt az arany középutat, hogy az ember lánya ne sértse meg a másikat, de ne is adja fel az álláspontját egészen. Úgy gondolom a leírtakból, hogy a nagymama hasonló vérmérsékletű lehetett, mint te vagy, és látod, ő még mindig nem változott... Neked viszont van még esélyed, hogy tegyél ellene valamit, ha akarod.
Nyugodtan sírd ki magadat, amikor úgy érzed, ez felszabadítja az érzelmeket!:))

The Chef Viki írta...

Ó Eper, mondd neki nyugodtan, hogy az idők változnak! Ma már szinte senki nem ír papírra golyóstollal, minden egyből gépre megy,jelen esetben blogra! Ez most a könyv, 2009-ben!

Kenyeret se kemencében sütünk, nem a patakban mosunk, nem földúton járunk, s nem lóháton. Nem?

Esetleg a gólyátokat átküldhetnéd felénk, miután nálatok eredményesen elvégezte a dolgát :-)

Eperlány írta...

Katakonyha! Igen, sejtem, ezért is kezdtem azzal, hogy biztosan tőle örököltem a kiálhatatlanságomat. De igyekszem, mert valóban, ahogy mondod, még talán tehetek ellene valamit! :)

Eperlány írta...

Viki,

ahogy a kisfiamat a kezemben tartom, már küldöm is neked a gólyát!
Addig is, figyeld őket árgus szemmekel, tavaly, én is "beszélgettem" velük, ha láttam egyet! :)

Igazad van, már nem a patakban mosunk! Amúgy nagyi azért is akarja azt a könyvet, mert ő írt egy mesét, és szeretné kiadni, ami nagyon nem könnyű ebben a világban. S hát magunk között legyen mondva, nincs is teljesen befejezve, megírva. Ami nem is csoda az ő korában. Szóval ezért a könyvírásmánia.