Az ember a legjobban azokban tud csalódni, akik a legközelebb állnak hozzá. Hiszen, akit szeretünk, attól várnánk utoljára, hogy megbántson, eláruljon. Ezért is tud ez fájni a legjobban. Ilyen helyzetben annyira le lehet bénulni, hogy tehetetlenül ver a szív és jár az agy tovább. Mint egy robot. S minél inkább képesek vagyunk ilyenkor mechanikusan cselekedni, annál jobban megvédjük önmagunkat. A baj csak az, hogy utóbb, de még inkább előbb dönteni kell, aminek már a tudata is teljesen kikészíti a lelket. Ilyenkor hajlamosak vagyunk bármeddig elmenni, mert még hinni szeretnénk. De meddig csináljuk ezt? Mindaddig míg egy szép napon fel nem tesszük magunkban a nagy kérdést: hol van a legvégső határ?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése