Repülj, babám, repülj!

Az első napokban minden olyan volt, mint annak előtte, hiszen, még mindig együtt lakunk. De ahogy telnek a napok, és egyre távolodok a 13-tól, hogy hivatalosan is kimondták a válásunkat, azóta a türelmem egyre hevesebben fogy az irányába. Úgy vélem, az utolsó percig megpróbáltam kedves és aranyos lenni, és mindent megtenni azért, hogy megmentsem a házasságunkat, hogy ne rajtam múljon a vég. De most, hogy már nincs miért harcolnom, már fenntartani sincs kedvem ezt a látszat jó létet. Hittem benne, hogy mi egymásnak lettünk teremtve, és hogy minden baj orvosolható közösen. Ám be kellett látnom, egyedül mindenért felesleges harcolni.
Mindezt nem mondtam ki neki, de érzi, így hát az érdektelenség kezd rajta is kiülni. Még hogy nem a papír tartja össze a két embert. De. Múlt héten még képesek voltunk összebújva tévét nézni, most legszívesebben belerúgnék, mert délután kettőkor képes átvonulni a hálószobába, egy könyvvel, ahol a gyerek alszik, és oda vágni a fejemhez: "hogy nem lehetek egyedül"? De lehetsz Öreg, mondom én, de nem délután háromkor, amikor feje tetején áll a ház, és csinálni kellene a dolgokat.
De ha neki így jó, hogy rendetlenség van, ám legyen. Hamar elmúlik ez a "muszáj még egy fedél alatt laknunk félév, míg én kemot kapok", és akkor repülj babám, repülj! Illetve repülünk mi haza, vissza, a székesfővárosba Zalánnal! Éljen a szabadság! Éljen az új élet!